Kapcsolat
Elérhetőségeink
tel: (1) 297-O143
(1) 445-317O
email: vevoszolgalat@mef.hu

Postacímünk: Magyar Érmeforgalmazó Kft.
1675 Budapest
Pf. 55

Nyitvatartásunk:
hétfő-csütörtök:  9:00-17:00
péntek:  9:00-16:00
2014. március 19.

Magyarország 1825–1848

A reformkor nagyjai emlékpénzeken

A reformkor bő két évtizedében hazánk a polgárosodás és az iparosodás Európába vezető útjára lépett. Ez az út azonban rögös volt, amelyen államférfiak, akiknek nevét ma is jó szívvel őrzi a magyar történelmi emlékezet, időnként egészen másképp – kik óvatosan, kik rohanvást – kívánták végigvezetni a nemzetet. Széchenyi és Kossuth „párharca” a legismertebb, bár a reformkorban még a magyar nyelvet féltő költőink is ádáz vitákban csaptak össze.

„A hon vizei korlátlan dühökben mindig öntsék el az ország legtermékenyebb vidékit? [...] Duna kőszirtjei mindig gátolják a világ egyéb lakosival közlekedésünket? [...] A haza szívét, Buda s Pestet, állóhíd soha ne kösse egybe? S elbomolhatatlan színház örökre meg legyen tagadva azon nemzettül, melynek nyelvén kívül úgyszólván semmi sajátja? Földművelés jobb ismérete soha ne ruházzon zöld színt naptul aszott meztelen pusztáinkra [...]? Manufaktúra, fabrika, kereskedés hazánk gazdagságát soha nem emelje magasbra? [...] Nem, nem! Szebb létre méltó hazánknak ki kell vetkeznie e szánakozást vagy megvetést érdemlő szennyeibül.”

Reform vagy forradalom?

Emlékpénzek1

A fenti sorokat gróf Széchenyi István (1791–1860) vettette papírra 1831-ben megjelent Hitel című művében. Bár a könyvben száz oldalon keresztül sorolja a magyarság boldogulásának legnagyobb gátjait, már ebben a néhány sorában annyi problémát vet fel – árvízvédelem, folyami közlekedés, a két legfontosabb magyar város híddal történő összekötése, nemzeti színház építése, agrárismeretek oktatása, iparosodás… – amelynek megoldására egy élet sem elég. És a valaha élt talán legnagyobb magyar államférfi mindezt, nem kevés sikerrel, mégis megpróbálta – bár életrajzírói szerint éppen e vállalhatatlanul nagy feladat súlya alatt roppant össze, hisz utolsó éveit elmegyógyintézetben töltötte, ahol önkezével vetett véget életének.

Széchenyi a magyar arisztokrácia azon kisebbségébe tartozott, amely Istentől rárótt feladatnak tartotta a nemzet szolgálatát. Családjában hagyománya volt az ilyen irányú elköteleződésnek, édesapja, Széchényi Ferenc bőkezű pénz- és könyvadományával alapította meg a mai Országos Széchényi Könyvtárat és a Nemzeti Múzeumot. Mindezek ellenére az idősebb gróf a fiát nem „szépléleknek” szánta. Az ifjú Széchenyi családja felajánlásából az osztrák hadsereg soraiba került, ahol huszárkapitányként többszörösen is kitüntette magát, például a Napóleon hatalmát megtörő lipcsei csatában, ahol többször is életveszélyes futárfeladatot vállalt. 17 év (!) katonáskodás után szerelt le, s ezután már csakis a közszolgálatnak szentelte életét: a 13 év után összehívott 1825–27-es pozsonyi reformországgyűlésen tette nevét országosan ismertté.

I. Ferenc érezte a magyarságban felgyülemlett feszültséget és féltette a napóleoni háborúkban meggyöngült birodalmát, ezért a „Most szeretni fognak a magyarok, mert nem kérek tőlük semmit. Ki tudja, pár év múlva nem én leszek-e valamiben rájuk szorulva?” szavak kíséretében engedett a magyar főrendiek követelésének, hogy írja alá az országgyűlés összehívását.

Hogy mi okozta a magyarság feszültségét? A jobbágyság a Dózsa-féle parasztfelkelés óta röghöz volt kötve, kegyetlen földesurát nem hagyhatta el, hogy másnak szolgáljon, de hatalmas robotkötelezettségek is terhelték. Azonban elégedetlenek voltak a földbirtokosok is, mert egy 1351 óta érvényben lévő, Nagy Lajos által meghozott törvény értelmében a királytól kapott birtokaikat nem adhatták el, de jelzáloggal sem terhelhették őket. Így aztán a magyar arisztokrácia éppen a legősibb birtokainak fellendítésére nem kapott hitelt, ha azok „feltőkésítésére” volt szüksége. Széchenyit egy vele történt eset sarkallta a Hitel megírására, amikor 10 000 forint kölcsönt akart felvenni birtokai fejlesztésére, de azt egy osztrák bank fedezethiányra hivatkozva megtagadta tőle. Lényegében tehát az országban a középkor óta majdnem, hogy változatlanul fennálló jogrend okozta a feszültséget, mert az már nemcsak a parasztság felszabadulására, de a születő polgárság, sőt, az arisztokrácia boldogulására is bénítóan hatott.

A problémák kiküszöbölésére ült össze Pozsonyban a fent említett országgyűlés, ahol egy szenvedélyes szónoklat után, amelyben egy képviselőtársa a magyar közigazgatásban használt latintól és az évtizedek óta erőszakolt némettől féltette a magyar nyelvet, az ifjú Széchenyi gróf elismerést vívott ki nagylelkű felajánlásával, miszerint birtokainak egy teljes évi jövedelmét, 60 ezer forintot adományoz egy az anyanyelv védelmét, tanulmányozását célzó társaság, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Példáját többen – az Esterházyak, Károlyiak, a király magyarországi első embere, József nádor is – azonnal követték, így negyedmillió forint gyűlt össze. A felajánlásról – a nevek és összegek felsorolásával – hazánk legrégebbi, ma is hatályos jogszabálya, az 1827. évi XII. törvény is megemlékezik!

Emlékpénzek2

Az Európát járt Széchenyi a következő húsz évben végig arra törekedett, hogy nyugati példára a nemzetgazdaság felfejlesztésével teremtse meg hazájában a jólétet, majd az erős ország számára egy esetleges későbbi függetlenség lehetőségét a Habsburg uralkodóház kénye kedvétől… Elképzelésével közel sem volt egyedül, hisz olyan támogatói akadtak, mint a későbbi, 1848-as forradalmi kormány miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos (1807–1849), vagy az ugyanebben a kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát vállaló báró Eötvös József (1813–1871). A sors fintora, hogy a reformkori politikusok közül éppen a legmérsékeltebbnek, Batthyány Lajosnak kellett mártírhalált halnia, aki pedig már akkor lemondott, amikor 1848 őszén Pest-Budán a nép felkoncolta a császári katonai követet.

Emlékpénzek4

A mérsékelt politikusok legnagyobb ellenfele, a Széchenyinél egy évtizeddel fiatalabb, heves természetű Kossuth Lajos (1802–1894) volt. Fontos leszögezni, hogy e nagy államférfiaknak nem a céljai különböztek, csak az oda vezető útról volt más elképzelésük. A középnemesi származású Kossuth, aki még Zemplén megyei ifjúságában, kisebb állami hivatalokat betöltvén a jobbágyság szenvedéseivel közelről megismerkedett, úgy látta, hogy a nemzeti függetlenség kivívása nem eredménye, hanem előfeltétele a haza boldogulásának. Ez utóbbihoz pedig nem az arisztokrácia vezető szerepére van szükség – hisz közöttük sok az udvarhű, vagy éppen a középkori jogviszonyokat féltő egyén –, hanem az egész nemzet összefogására. Kossuth ennek jegyében országgyűlési képviselőként és politikai újságíróként a Pesti Hírlapban a nemesség megadóztatását és a jobbágyság felszabadítását is követelte két évtizeden át, elveinek hangoztatásáért pedig 3 év börtönt szenvedett el 1837–40 között.

Hozzá hasonlóan, forradalmi nézetek buzgó hangoztatója volt a bakonyi kis faluból, jobbágyszülőktől származó tanító és újságíró, Táncsics Mihály (1799-1884) is, akit izgatás vádjával – a jobbágyság adómentes megváltását és a feudális viszonyok forradalom útján történő eltörlését hirdette – 1847-ben be is börtönöztek Budán, s akit a következő évben a forradalmi ifjúság saját kezűleg szabadított ki március 15-én.

A Kossuth által szenvedélyesen hirdetett társadalmi reform – az európai nagyvárosokban kitört forradalmak hatására is – a pesti, 1848. március 15-ei forradalomba, majd a szabadságharcba torkollt. Bár ez utóbbi elbukott, mégsem állíthatnánk, hogy Széchenyinek lett volna igaza, hisz a Kossuth vezette országból 1849-re a honvédek teljesen kiűzték az osztrák csapatokat, és hazánk függetlenségének csak az elsöprő túlerővel érkező orosz beavatkozás vetett véget. A forradalom egyik legfőbb vívmánya, a jobbágyfelszabadítás érvényben maradt, a polgári jogok kiszélesítését pedig, az 1867-es kiegyezéskor éppen egy újabb forradalomtól tartva nem merte félresöpörni a Habsburg uralkodó.

Az első forint emlékpénzek

Emlékpénzek3

1948-ban, a forradalom és szabadságharc 100. évfordulójára bocsátotta ki az MNB a Magyar Köztársaság első emlékpénzeit.

A három, 500-as finomságú ezüstből vert érmén Petőfi, Széchenyi és Táncsics látható. Nem véletlen, hogy a legnagyobb címletet a kétszeresen is börtönviselt, magát egész életében szocialistának való Táncsics kapta. E három nagy reformkori személyiség együtt szerepeltetése mindazonáltal még egész kiegyensúlyozott választás volt: egy költő, egy arisztokrata államférfi és egy paraszti születésű újságíró szerepel a három érmén.

1949-ben megtörtént a nyílt kommunista hatalomátvétel, az ország Népköztársasággá alakult, amelynek forgalmi veretein a következő négy évtizedben a mérsékelt Széchenyivel szemben már kizárólag a „forradalmi” Kossuth jelenhetett meg.

Anyanyelvünk megmentői

Emlékpénzek5

Széchenyi és Kossuth vitáját széles társadalmi érdeklődés követte két évtizeden át. Támogató és ellenző hangok sokasága csapott fel körülöttük, nemcsak politikai, hanem irodalmi, nyelvészeti, művészeti körökből is. A Széchenyinek országos hírnevet szerző felajánlást éppen egy a magyar nyelvet féltő küldött felszólalása váltotta ki a reformkor kezdetét jelentő országgyűlésen. Ez aztán csak felerősítette az amúgy is évek óta folyó vitát nyelvészeti körökben az ortológusok és a neológusok, azaz a konzervatívok és a nyelvújítók között. Ez utóbbiak szerint a magyar nyelv, vagy legalábbis annak éppen a művelt réteg által használt presztízsváltozata végveszélybe került, hisz az irodalomban és az élőbeszédben is minden második szó már vagy latin, vagy német. A neológusok síkra szálltak a magyar nyelv tisztaságáért, és ha kellett, a német és latin fogalmak helyett új magyar szavakat is alkottak. A napjainkban használt fontos szavak százairól nem is tudjuk, hogy csak kétszáz éve alkották őket. Ilyenek az irodalom, folyóirat, tanár, történelem, gyár,mozdony, cím, kapa, bogár, szemüveg, higany, fotel, szenvedély, cukrászda… és még végeérhetetlenül sorolhatnánk. Az egyik legfőbb, eredményes szóalkotó az a Kölcsey Ferenc (1790–1838) költő volt, akinek a Himnuszt, ezt az eredetileg nemzeti imádságnak írt gyönyörű 1823-as költeményt köszönhetjük. A Himnuszhoz a reformkor egy másik nagy művésze, Erkel Ferenc (1810–1893) zeneszerző és karmester komponált dallamot, amellyel meg is nyerte a Himnusz megzenésítésére 1844-ben kiírt pályázatot. A Himnusz azonban nem az egyedüli himnusza a magyarságnak: sokan a Nemzeti dalt tartják annak, azt a költeményt, amelyet a szabadságharcban 26 évesen hősi halált halt Petőfi Sándor (1823–1849) írt és nem elszavalt, hanem – kihangosítás hiányában – elkiabált a Nemzeti Múzeum lépcsőjére felhágva 1848. március 15-én – néhány történész egyenesen úgy tartja, ez a költemény korbácsolta fel annyira a kedélyeket, hogy a reformkövetelések még aznap polgári forradalomba csaptak át. Az mindenesetre tény, hogy a lefoglalt pesti Landerer nyomdában a Tizenkét ponttal együtt ezt nyomtatta ki elsőként a szabad magyar sajtó.

  További sajtóhíreink »
Hírlevél az érmékről
Adatvédelmi irányelvek
Köszönti Önt a Magyar Érmeforgalmazó Kft. Kérem, olvassa el használati útmutatónkat.

Real Time Analytics