Kapcsolat
Elérhetőségeink
tel: (1) 297-O143
(1) 445-317O
email: vevoszolgalat@mef.hu

Postacímünk: Magyar Érmeforgalmazó Kft.
1675 Budapest
Pf. 55

Nyitvatartásunk:
hétfő-csütörtök:  9:00-17:00
péntek:  9:00-16:00
2014. november 5.

A „Nagy háború” az Antant szemszögéből

100 éve tört ki az I. világháború

Az idén világszerte bocsátottak ki az I. világháborúról megemlékező érméket, amelyek kivétel nélkül az egykori Antant országaiban láttak napvilágot. A valamikori „győztes” hatalmak természetesen szívesebben emlékeztek meg a „Nagy háborúról” – bár a „győztes” szót napjainkban, amikor mindkét oldalon egyre objektívebb történelmi feldolgozások jelennek meg az I. világháborúról, már nem lehet idézőjelek nélkül használni.

A Nagy háború

Győztes vagy „győztes” hatalmak?

A legújabb történelmi kutatások szerint az I. világháború áldozatainak magas száma – amely 17 millió ember halálát jelenti – nagyjából fele-fele arányban oszlott meg „győztesek” és vesztesek között, sőt az Antant hatalmak körében egy kicsit még magasabb is volt a Központi hatalmakénál. Az Antant ugyanis 9, a Központi hatalmak pedig „csak” 8 millió embert veszítettek. És ezekben a számokban még nincs benne a további 20 millió sebesült katona – 12 millió az Antant és 8 millió a Központi oldalon –, amelyek egy része örökre megnyomorodott, s munkaképtelenül, boldogtalanul élte le élete hátralévő részét.

Ilyen szörnyű számok mellett jogos tehát a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán „győztes” és „vesztes” oldalról beszélni, amikor egyértelmű, hogy a „győztesek” is borzalmas veszteségeket szenvedtek, elért geopolitikai eredményeik pedig – a németek és törökök gyarmatszerzéseinek megakadályozása, illetve az osztrákok, magyarok visszaszorítása korábbi határaik közé, vagy azon is túlra – csak két évtizedre biztosították a békét az európai kontinensen.

Győztes vagy győztes hatalmak?

Árnyaltabb megemlékezés, színesebb érmetermés

A fenti adatok fényében a „győztes” oldal történelmi visszaemlékezései – és ennek részeként az emlékpénz-kibocsátások is –, az elmúlt egy-két évtizedben sokkal árnyaltabbakká váltak, s ma már az egykori Antant országai sem ünneplik magukat a győztes félként. A visszaemlékezések már nem csak nagy győztes csatákról szólnak, hanem kitérnek a civil lakosság szenvedéseire is, a vöröskeresztesek és a hadiipar munkásainak szerepére, a hátország megpróbáltatásaira, az otthon hagyott feleségek és anyák, gyermekek nehéz sorsára… Így a katonák mellett ezek a témák is megjelennek a 2014-es emlékpénzeken.

A „győztes” oldal objektív történelmi feldolgozásai azt sem hagyják már említés nélkül, hogy a német csapatok a háború első évében, az első marne-i (a Szajna mellékága) csata után, majd négy év kölcsönös öldöklés után 1918-ban, a második marne-i csata után ismét, már csak 60 kilométerre voltak Párizstól, és Dicke Berthának  („Kövér Berta”) becézett nagy kaliberű ágyúikkal a francia fővárost lőtték, és hogy a briteknek, franciáknak nyújtott kanadai, ausztrál és új-zélandi, végül az 1918-as amerikai katonai segítség nélkül – amely látható, hogy az utolsó pillanatban jött! – az Antant hatalmak aligha nyerték volna meg a háborút. Ennek fényében az egykori brit domíniumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) is ezüstpénzekkel emlékeztek meg Európába küldött expedíciós csapataikról, amelyek nem kevés véráldozat árán segítették győzelemre az anyaországot, Angliát.

Nagy-Britannia emlékpénzei: a háború ezer arca

Nagy-Britannia emlékpénzei

A brit–német ellentétnek az I. világháború elé nyúló gyökerei vannak, így azokon keresztül az is megérthető, hogy annak ellenére, hogy az I. világháború kitörésekor a nyugati fronton Németország először csak régi ellenlábas szomszédját, Franciaországot támadta meg (keresztülgázolva a Benelux államokon), Anglia, amelyet pedig még nem fenyegetett közvetlen veszély, miért lépett be azonnal a háborúba.

A „Nagy háború” előtti utolsó komoly nagyhatalmi összetűzés Európában az 1870–71-es francia–porosz háború volt, amelyben Nagy-Britannia nem vett részt, sőt a poroszok megnyerte háború után jóindulatúan nézte végig, hogy Bismarck porosz miniszterelnök (a „Vaskancellár”) vezetésével a négy nagyobb német állam, Poroszország, Bajorország, Württemberg és Szászország, valamint a féltucatnyi kis német hercegség, I. Vilmos porosz császár koronája alatt a Német Birodalomban egyesüljön. Az angolok úgy gondolták, a sok évszázados rivális Franciaországnál sokkal kisebb veszélyt jelent az újonnan alakult Német Császárság. Ebben azonban alaposan elszámították magukat: Németország negyed évszázad alatt hihetetlen mértékben iparosodott és megerősödött a hadserege, az Osztrák–Magyar Monarchiában pedig szövetségesre is talált. Így Németország a 19. század végén mind a sajtóban, mind a nemzetközi fórumokon egyre többször hangoztatta gyarmatszerzési igényeit – hisz iparának felvevőképessége már nem állt arányban egyetlen komoly gyarmatának, Német-kelet Afrikának a nagyságával (ma Tanzánia). Ráadásul a századfordulón komoly flottaépítésbe is kezdett, hogy megtörje a világtengerek brit egyeduralmát. Erre már az angolok is felkapták a fejüket, ám hiába kötötték meg 1904-ben a franciákkal az Entente cordialét (ejtstd: antant kordiál), azaz a „Szívélyes egyezmény”-t – amelyből az Antant hatalmak kifejezés is származik –, majd 1907-ben az oroszokkal is a szövetséget, ekkor már késő volt: Németország annyira megerősödött, hogy már csak a casus bellit várta a területszerző háborúra, amit az osztrák trónörökös szarajevói meggyilkolásával meg is kapott.

Az angolok tehát, a franciák évtizedes szövetségeseként, amikor ez utóbbiakat megtámadta a Német Birodalom, azonnal beléptek a háborúba. Mivel nem készültek a beavatkozásra, hirtelen nagyszámú férfit kellet mozgósítani. A sorozás – a kor erkölcsi normái miatt – szóba sem jöhetett, önkéntes hadba vonulókra volt szükség. Így a hadügyminiszter, Lord Kitchener, több gyarmati háború híres, nagy bajuszú angol tábornoka magát tetette a toborzóplakátokra, amelyek ellepték az angol nagyvárosok utcáit – ez a plakát látható a bimetál angol 2 fontoson is.

A brit hadigépezet beindult, amelynek összetettségét jól illusztrálja a hat darab, sterlingezüstből vert 5 fontos angol emlékpénz. Az egyik a háborús propaganda szerepére mutat rá, hisz a háborúhoz nemcsak emberanyag, hanem sok pénz is kell, így az érmén azt láthatjuk, amint éppen egy hadikölcsönre buzdító plakátot ragasztanak a falra. Amikor elég önkéntes és anyagi forrás jött össze a finanszírozásához, a brit kormány összeállította a németek elleni harcra Franciaországba küldendő Brit Expedíciós Haderőt (BEF) – a következő érmén ők szállnak be a kontinensre induló hajóra –, amely létszámra a legkisebb, de történészek szerint a legjobban kiképzett, legerősebb hadsereg volt a kor Európájában. Ezzel párhuzamosan a brit haditengerészet (Royal Navy) rombolói tengeralattjáró-vadászatra futottak ki, mert a szigetországot blokád alá vették a német tengeralattjárók, megpróbálván kiéheztetni a brit lakosságot. Ezért a következő érme a „Home front”, a hátország fontosságát hangsúlyozza: az angolok a tengeri zárlat miatt minden talpalatnyi helyet gabonafélékkel vetettek be, a földeket pedig – ahogyan az ezüstpénzen is látható – a Franciaországban harcoló férfiak helyett nem ritkán a nők művelték meg. A háború előre haladtával a britek a katonák mellett egyre több hadianyagot – ágyúkat, repülőket, sőt tankokat – is átszállítottak Franciaországba és vetettek be a németek ellen: tüzérségük 1918 szeptemberében a Siegfried-vonal (német erődítményrendszer) elleni támadáskor mindössze 24 óra leforgása alatt közel egymillió lövedéket lőtt ki az ellenségre! A világháború utolsó, legvéresebb évében veszett oda Walter Tull (1888–1918) is, az első színes bőrű férfi, aki tiszti rangot kapott a brit hadseregben – róla emlékezik meg a hatodik ezüstérme.

Segítség nélkül nem ment – a brit domíniumok érméi

Segítség nélkül nem ment

Amikor 1914. augusztus 4-én Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, Kanada mint brit domínium (gyarmatnál szabadabb, de nem független állam) az anyaországgal együtt automatikusan hadiállapotba került. A háborús részvétel mértéke felől azonban a kanadai kormány szabadon határozhatott. A domínium végül az önkéntesekből toborzott Kanadai Expedíciós Haderőt küldte a tengeren túlra: ezért az I. világháborúról megemlékező mindhárom kanadai emlékpénznek a búcsú nehéz pillanatai, illetve a behajózás a témája. A kanadaiak jól harcoltak: a németek szerint ők voltak a legjobb katonák az Antant-oldalon, ezért saját legkeményebb harcosaikhoz hasonlóan őket is a „sturmtruppen” (azaz „rohamcsapat”) névvel illették. Ám a megtisztelő jelzőnek nagy ára volt: Kanada a háború négy éve alatt összesen 620 000 katonát küldött Európába, amelyből 67 000 lelte halálát a francia csatamezőkön, további 250 000 pedig megsebesült.

Mindemellett a másik hatalmas brit domínium, Ausztrália, és „kisöccse”, Új-Zéland is kivették a részüket az I. világháborúból. A befolyási övezetükbe tartozó Salamon-szigetek (Ausztráliától északkeletre fekszik a Csendes-óceánban) az Új-zélandi Expedíciós Haderő behajózásáról emlékezik meg – a festett ezüstérmén jól felismerhető az új-zélandiak emutollas, oldalról feltűzött kalapja, a „slouch hat”. Ausztrália és Új-Zéland csapatai az akkor brit gyarmat Egyiptomban vetettek horgonyt, majd az Oszmán Birodalom ellen harcoltak a Közel-Keleten: a legvéresebb a törökországi Gallipoli-félszigeten vívott csata volt, amely az Antant számára kudarccal végződött. A „Nagy háború” legsúlyosabb veszteségeit is Új-Zéland szenvedte el: 100 000 behajózott katonájából (ez milliós lakosságának a 10%-a volt!) 17 ezer meghalt, 41 ezer pedig megsebesült – ami 58%-os veszteségi arányt jelent.

A brit domíniumok érméi

Végül persze nem feledkezhetünk meg arról az Antant hatalomról sem, amely felé ez a rengeteg segítség irányult: Franciaország, ahogy azt cikkünk bevezető részében említettük, már a háború első komoly összecsapása, a Marne folyó menti első csata idején nagy bajba került. A németek néhány ágyúlövedéke már Párizsban csapódott be, amikor a francia fővárosban pánikszerű mozgósítás kezdődött: a francia hadvezetés még az összes párizsi taxit is igénybe vette, hogy csapataikat elég gyorsan a frontra tudják szállítani. Franciaország ezüstpénze így a katonafelségek fájdalmas, kutyafuttában történő búcsújára, és a katonákat a marne-i csatába szállító taxisofőrökre emlékeztet.

  További sajtóhíreink »
Hírlevél az érmékről
Adatvédelmi irányelvek
Köszönti Önt a Magyar Érmeforgalmazó Kft. Kérem, olvassa el használati útmutatónkat.
Utolsó darabok
Golden Gate hídGolden Gate híd

Real Time Analytics