A Szent Jobb kalandos története

Az első magyar királyt Esztergomban, 1038. augusztus 15-én, 69 éves korában érte a halál. Holttestét a koronázási székhelyre, az ország akkori fővárosának számító Székesfehérvárra szállították, és az általa építtetett bazilika közepén, egy márványszarkofágban helyezték volna – családja és tisztelői szándéka szerint – örök nyugalomra. A történelem azonban közbeszólt: az I. István halálát követő trónharcok következtében mind a király porhüvelyének, mind leválasztott – ekkor még teljes! – jobb karjának hányatott sorsa lett.

Lopás vagy menekítés?

Korabeli feljegyzések szerint István és Gizella soha nem tudtak teljesen úrrá lenni fiuk, a trónörökös Imre herceg halála felett érzett fájdalmukon. István azonban nem kívánta halála után „ebek harmincadjára” hagyni nagy művét, a Magyar Királyságot, felül kellett kerekednie fájdalmán, és utódról gondoskodnia. Mivel ekkor már ő és hitvese túl idősek voltak újabb gyermek vállalásához, a király saját nővére fiát, a Velencében nevelkedett és 1026 óta Magyarországon élő Orseolo Pétert jelölte ki utódjául. Őt, bár jó vérből származott – a király unokaöccse volt, apja pedig Orseolo Ottó egykori velencei dózse –, a magyar főurak, beleértve szinte az egész Árpád-házat, soha nem tudták elfogadni trónörökösként.

István halála után azonnal trónviszályok, sőt pogánylázadások törtek ki az „idegenből jött királyfi” miatt: Péter ellen fordult István egyik sógora, Aba Sámuel is, majd a megvakított, lázadó Vazul fia, András herceg is – később belőlük lett a harmadik, illetve a negyedik magyar király. Előtte azonban külföldi beavatkozásokkal tarkított, éveken át tartó véres belháborúk dúltak, amelyek alatt a székesfehérvári bazilika papjai féltek, hogy valamelyik arra tévedő trónkövetelő, vagy éppen a pogány magyarok megszentségtelenítik István király sírját vagy porhüvelyét, ezért a tetemet kiemelték a márványkoporsóból, és a templom alatti sírkamrába rejtették. Ekkor választották le róla a természetes úton mumifikálódott teljes jobb kart – hisz az épségben maradásában csodát láttak! –, és azt pedig a bazilika kincstárába zárták. A kincstár őre, Mercurius apát azonban – ma sem tudni, hogy az ereklye további menekítésének céljából, vagy éppen mohóságból – eltulajdonította a Szent Jobbot, majd eltűnt vele!

Az ereklye sorsa ekkor majd két emberöltőre a homályba vész, mígnem az istváni örökség leghűbb letéteményesének bizonyult, mélyen vallásos lovagkirály, I. László, aki azzal is erősíteni kívánta a Magyar Királyság tekintélyét, hogy saját, nemzeti szentek, így István, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatását is kijárta a pápánál, nem hallott róla, hogy az eltűnt Szent Jobbot egy Mercurius nevű idős szerzetes őrzi Erdélyben, egy Berettyó-parti kis faluban, Berekisben. I. László elzarándokolt Berekisbe, és hogy megrótta vagy megdicsérte volna a szerzetest, arról nem tudunk, de miután itt valóban fellelte a Szent Jobbot, annak őrzésére apátságot alapíttatott a faluban, amelyet Szentjobbnak kereszteltek át (ma Nagyváradtól 40 km-re fekszik, Romániában).

A Szent Jobb három darabja

A feltételezést, hogy az ereklyét eredetileg az egész jobb kar képezte, az is alátámasztja, hogy az őrzésére emelt szentjobbi monostor középkori pecsétjein egy könyökben meghajlított, teljes jobb kar látható.

Egyes feljegyzések szerint a felkar leválasztása akkor történt, amikor Nagy Lajost 1370-ben lengyel királlyá választották, és ő a lengyel–magyar perszonálunió szimbolikus megerősítéseképpen küldte az akkor már szent ereklyeként tisztelt istváni felső kart Lengyelországba, Lemberg városába (ma Lviv néven Ukrajnához tartozik), ahol a ferences rend őrizte. Bár még arról is tudunk, hogy 1634-ben II. János Kázmér lengyel király arany ereklyetartót is készíttetett neki, a felkar maga utóbb elveszett.

Még mindig megvan viszont az ereklye egy másik darabja, a Szent István-i alkar! Zsigmond magyar király azt ugyanis 1411-ben lányával, Erzsébettel történt házasságkötése alkalmából későbbi utódjának, Habsburg Albertnek ajándékozta. Az ereklyét a bécsi Stephansdom leltári iratai évszázadokon át említették, ma pedig a Hofburg (a császári palota) kincstárában őrzik. A 2000-es évben, a millenniumi ünnepségek alkalmából Esztergomban is látható volt, amikor is magyar antropológusok annak a meglepő véleményüknek adtak hangot, hogy a Szent István alkarjaként tisztelt ereklye nem más, mint egy jobb alsó lábszárcsont. Akárhogy is van, a Szent Jobb ezen részét az osztrák katolikus hívők ereklyeként tisztelik…

Az ereklye eltűnése és megkerülése

A török hódoltság idejéből származó írásos emlékek már nem említik a Szent Jobbot – az ereklye egyszerűen eltűnt. A 20. századi történészi kutatások töredékes információkból, feljegyzésekből mára nagyjából mégis kiderítették a Szent Jobb sorsának eme homályos két és fél évszázadát. Valószínűsíthető, hogy a törökvész elől a kis erdélyi faluból először Székesfehérvárra menekítették – feljegyzések szerint a 15. század közepén már újra itt volt a kegytárgy –, majd a mohácsi vész után innen ismeretlen módon Boszniába került az ereklye, ismét az oszmánok elől menekítve – vagy éppen az ő hadizsákmányukként. Ez utóbbi feltételezést az támasztja alá, hogy éppen török kereskedőktől vették meg keresztény kereskedők, akik a ragusai (ma Dubrovnik, Horvátországban) dominikánus szerzeteseknek adták el 1590-ben. A rend 1618-ban Szent István király Szent Jobbjaként azonosította és vette leltárba az ereklyét.

Kétkedő történészek szerint azonban török részről az is lehet, hogy „átverés” történt, és Szent Jobb eredetisége megkérdőjelezhető, mert az ereklyéről eltűnt Szent Istvánnak az I. László király korában még emlegetett gyűrűje; a legszkeptikusabb tudósok egyenesen azt állítják, hogy az oszmán kereskedők egy az akkoriban török uralom alatt álló Egyiptomból származó múmia-jobbot adtak el Boszniában.

Akárhogyan is volt, a becses ereklyeként tisztelt Szent Jobb ezután két és fél évszázadon át pihent a dalmát kikötővárosban, ahol utazó kedvű magyar főurak találkoztak vele, majd többször is nyomatékosan felhívták rá az uralkodó figyelmét, mígnem Mária Terézia a dominikánus renddel folytatott hosszas diplomáciai tárgyalás után 1771-ben visszavásárolta az ereklyét.

Az ereklye viszontagságai a 20. században

A Szent Jobb egészen a II. világháború kitöréséig lelhette meg nyugalmát Budán. 1938-ban, az államalapító király halálának 900. évfordulóján ünnepélyes keretek között az ereklye díszes különvonaton körbeutazta az országot.

A világháború végén a koronaőrség a Szent Koronával együtt a Szent Jobbot is nyugatra menekítette a közelgő szovjet csapatok elől, de míg a koronázási jelvényeket elásták, addig az ereklyét egy Salzburg melletti barlangban rejtették el. A háború lezárultával a fogságba esett koronaőrök felfedték hollétét, és az amerikai hadsereg, szép gesztussal egy magyar származású katonatisztjére, George Kovach-ra bízva az ereklyét, visszaküldte azt Magyarországra. A lerombolt főváros lakosságának egy kis vigaszt nyújthatott, hogy az 1945. augusztus 20-ai ünnepségen a Szent Jobbot már körmentben hordozhatták… A hagyományt azonban a kommunista diktatúra 1950-ben betiltotta, így az ereklye a Szent István bazilika páncélszekrényébe került 37 hosszú évre.

A közelgő rendszerváltás egyik előjelének volt tekinthető, hogy az állam hallgatólagos jóváhagyásával az egyház a Szent Jobbot a bazilikán belül külön erre a célra a kialakított kis kápolnában 1987-től kiállítsa, majd 1988-ban, Szent István halálának 950. évfordulóján körbe is hordozza az országban. A rendszerváltás óta pedig már minden Szent István-napi körmeneten látható a legbecsesebb nemzeti ereklyénk.