A weboldalon cookie-kat(sütiket) használunk, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. A weboldal további használatával jóváhagyja a cookie-k használatát.

Menü

A magyarság megkeresztelkedése

A magyarság megkeresztelkedése

Népünk megtérése nem annyira a hittérítők meggyőző szavainak, sokkal inkább történelmi kényszerűségnek köszönhető. Ám ahogyan nemzeti vezéreink és hőseink példáján is látszik, később a magyarság valóban a keresztény Európa hithű védelmezőjévé vált.

Az augsburgi vereség után (955) a kalandozó magyarság vezérei belátták: nem vezet tovább nyugatra az út, a kontinens nyugati fele betelt, az ott lakó keresztény népek pedig összefogtak a rablóhadjáratokat folytató magyarok ellen. Visszafordulni pedig már szintén nem lehet, hisz a keletről jövő népvándorlási nyomás nem szűnt meg, utánunk még évszázadokon át más népek is – kabarok, besenyők, kunok, jászok – érkeztek a Kárpát-medencébe. A magyarság túlélésének egyetlen lehetősége a helyben maradás, ennek záloga pedig a környező birodalmak szokásainak átvétele lett.

Egyszerre pogány és keresztény nép

A magyarság ekkoriban félnomád, pogány életet él: a törzsek nyári és téli szálláshelyet váltogatnak, pásztorkodásból, vadászatból és rablóhadjáratokból tartják fenn magukat. A hatalom átörökítésében a levirátus az irányadó: a halott vezérnek nem a fia, hanem a férfitestvére örökli a hatalmat, második, vagy sokadik feleségnek magához véve elhunyt testvére asszonyát, sajátjaként felnevelve annak gyermekeit. A törzsfő hatalmának tisztelete sem abszolút: ha valakinek megvan hozzá a támogatottsága, a vezér életére törhet, átveheti a hatalmat. A gyilkosság vagy a rablás megítélése helyzetenként változik, az ítélkezést a szokásjog uralja.

Ilyen nép helyben tartása, a védelem megszervezése, az ehhez szükséges terület alapú igazgatás, vagyis vármegyék létrehozása, a törvényesség bevezetése nagy feladatot rótt a magyarok fejedelmeire, s mindez magával hozta a kereszténység felvételét is. A középkorban ugyanis a vallás és az egyház biztosították a világi rend működését is: hiszen a királyi hatalom Isten kegyelméből származik, ebből kifolyólag nem kérdőjelezhető meg, a király személye pedig sérthetetlen. Az államigazgatás legfőbb támasza az írástudó, okleveleket kiállító, adólajstromokat vezető papság volt, amely nemcsak a keresztény erkölcsiséget, de a nyugati életformát is elterjesztette: a magyarság tőlük tanulta a kertészkedést, a borászatot vagy a gyógyítást. A törvénykezés alapja pedig a keresztény erkölcs volt – amely szerint a gyilkosság bűn, a többnejűség tiltott, a lopás elítélendő vétség. A keresztény erkölcs tehát az élet és a szorgos munkával vagy a királynak tett szolgálatokkal összegyűjtött vagyon biztonságát, a családi kapcsolatok tisztaságát, az öröklési rend egyértelműségét is garantálta.

Géza fejedelem kellő időben felismerte, hogy ezen új világrendhez való csatlakozás a megmaradás egyetlen módja a Kárpát-medencében megrekedt magyarság számára. Ráadásul azt is világosan látta, hogy a 10. század végének Európáját a római pápa és a német–római császár, a kor két leghatalmasabbika kormányozza. Ezért 974-ben megkeresztelkedett és feleségül az erdélyi gyula (alvezér) keresztény lányát, Saroltot vette el. Téli-nyári szálláshely helyett állandó székhelyet alapított Esztergomban, majd 996-ban magához hívta az akkor még szerzetes Asztrikot, és belekezdett a Pannonhalmi bencés monostor, valamint a székesfehérvári székesegyház építésébe. Később felnőtt fiát, Vajkot is megkereszteltette, majd II. Henrik bajor herceg lányát, a vallásos, apácának szánt Gizellát kérte számára feleségül, akivel Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta, 996-ban a kölni dómban össze is házasodott. Mindemelett Géza, írják kortársai, élete végéig kétfelé – a keresztény Istennek és a pogány isteneknek is – áldozott… Szívében a sámánizmus híve maradt, az eszével már előre, a kereszténység felé tekintett.

Isten kegyelméből apostoli királyok

Géza halála után – már a nyugati rend szerint – 997-ben fia, István lett a fejedelem, aki elszántan számolt le az öröklésről másképp vélekedő, ellene felkelő alvezérekkel: a Somogy környékét uraló nagybátyjával, Koppánnyal, az erdélyi gyulával vagy a Szeged környékét uraló Ajtonnyal.

István 999-ben Asztrikot küldte Rómába, hogy koronát kérjen számára II. Szilveszter pápától, aki III. Ottó német-római császár biztatására el is küldte azt a királyságot alapítani kívánó magyar fejedelemnek, aki jó érzékkel 1000 karácsonyán koronáztatta meg magát Esztergomban – vagyis éppen a Megváltó születésnapján vette át Istentől az abszolút hatalmat. Asztrikot a szolgálataiért kinevezete a Pannonhalmi monostor apátjává, később pedig esztergomi, majd kalocsai érsekké. A pápák, korabeli viszonyok között népünk nagy lélekszáma, ereje (már a honfoglalás idején félmillióan voltunk), valamint országunk stratégiai helyzete miatt jónak látták megnyerni a magyar uralkodókat, így Istvántól kezdve eltűrték, hogy helyettük a püspököket királyaink nevezzék ki – innen származik örökletes „apostoli király” címük. István felépítette a székesfehérvári bazilikát (ennek ma csak az alapjai állnak), élete folyamán tíz egyházmegyét alapított, alattvalóival pedig dézsmát, a termények tizedét fizettette az egyháznak.

Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot

István két törvénykönyvet is adott a magyarságnak, amelyben 56 keresztény szellemű cikkelyben szabályozta a hétköznapi élet dolgait, többek között templomba járásra, gyónásra, böjtre és vasárnapi pihenőre is kötelezve alattvalóit. Jó példával járván elöl, a fiát, Imre herceget vallásos szellemben nevelte, tanítójául a Szentföldre igyekvő velencei bencés szerzetest, Gellértet kérte fel, akit később Szeged-csanádi püspökké nevezett ki. Ő vetette papírra István király Intelmeit fiához, amelyek a korabeli királytükör irodalmi műfaj jegyében arra tanítják a trónörököst, hogyan lehet majd keresztényi elvek mentén jó uralkodó. Élete vége felé István egyre vallásosabb lett, Imre vadászbalesetben vagy merényletben bekövetkezett halála után – más örököse nem lévén – kétségbeesésében Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot. Ettől kezdve oklevelekben gyakran Regnum Marianumként, azaz „Mária Királysága”-ként hivatkoztak országunkra, s a következő kilencszáz év pénzverésében is ezért bukkant fel gyakori motívumként a Szűzanya.

István egy emberöltő múlva uralkodó kései utódja, I. László, a lovagkirály maga is mélyen hívő ember volt – kortársainak egy része egyenesen természetfeletti tulajdonságokkal ruházta fel. László azzal is tekintélyt kívánt szerezni országának, hogy Európa keresztény királyságai között a magyarnak is legyenek saját szentjei. Így 1083-ban kijárta VII. Gergely pápánál, hogy István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt és két Zobor-hegyi (felvidéki) bencés remetét, Andrást és Benedeket szentté avassa. Bő száz évvel később III. Béla pedig László szentté avatását járta ki (1192), azokban az években, amikor a két legkorábbi teljes nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom is születtek. E temetéseken a sír felett elmondott halottbúcsúztató és a Jézus halálát a Szűzanya által elbeszélő megrendítő vers bizonyítják, hogy a magyarság ekkorra már szívében, lelkében is hithű keresztény néppé vált.

Tartalomhoz tartozó címkék: Fókuszban Történelem

Keresés