Karácsonyi emlékpénzek
Jó néhány karácsonyi szokás eredete az ókor homályába vész, a Megváltó születését jelző fényes csillag mibenlétéről pedig már két évezrede vitatkoznak a tudósok. Isteni jel, üstökös, szupernóva? Karácsony ünnepének motívumvilága körül még ma is sok az érdekes rejtély…
Jézus születésnapja
A keresztények világszerte december 24-e éjjelén, vagy december 25-én ünneplik Jézus születésének napját, azonban bármily meglepő, a valódi dátumot még a keresztény egyházak sem tudják pontosan – ez a nap bevallottan „csak” egy kijelölt dátum a legnagyobb ünnep megtartására. Jézus első tanítványai, az apostolok még nem ünnepelték mesterük születésnapját, a kultusz csak néhány évszázaddal később alakult ki az ókeresztények körében. Amikor általánosan elterjedtté vált, az egyház az evangéliumokat tanulmányozva próbálta meghatározni a napot, amelyen a Megváltó született. Először január 6-át, majd később december 25-ét jelölték meg. A két nap évtizedekig „vetekedett”, hogy a jeles nappá válhasson, mígnem a római császárok, amikor a kereszténység államvallássá lett a birodalomban, a december 25-ét jelölték ki karácsony ünnepének, mert az egybeesett a pogány latin saturnalia ünneppel, amelyen a téli napfordulót, vagyis a nappalok hosszabbodásának elkezdődését ünnepelték. Az I. Constantinus császár által 325-ben összehívott nikaiai zsinaton (ma Izmir városa Törökországban) az egyházatyák végleg december 25-ében egyeztek meg.
Jézus születési helyéről, egy Betlehem nevű palesztinai falucskáról viszont mára már megegyeztek a történészek, még akörül sem igen folyik a vita, hogy Krisztus, mivel senki nem akarta a házába befogadni a vajúdó Máriát, valóban egy a falu melletti jászolban született-e. Arról viszont, hogy kik voltak a kisded Jézus első látogatói, a környékbeli pásztorok vagy a keletről jött bölcsek, a „háromkirályok”, megint csak megoszlanak a vélemények. Egy azonban bizonyos, valami fényes égi jelenség vezette őket a Megváltóhoz – a betlehemi csillag.
A betlehemi csillag
A Biblia szerint Jézus születésekor egy új, az összes többinél fényesebb csillag tűnt fel az égen. A jelenség első magyarázója, a III. században élt alexandriai görög tudós, Órigenész Adamantiosz, miután 218-ban látta a Halley-üstököst, azt kezdte hirdetni, hogy a betlehemi csillag csakis egy üstökös lehetett – mára azonban a modern csillagászat bebizonyította, hogy Jézus születése táján nem járt szabad szemmel látható, fénycsóvát húzó üstökös a Föld közelében.
Egészen más, érdekes elmélettel állt elő a valaha élt egyik legnagyobb csillagász, Johannes Kepler 1604-ben: szerinte a betlehemi fényes csillag a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából született, ugyanis a két bolygó időszámításunk kezdete táján a Földről nézve olyan közel haladt el egymáshoz, hogy új, fényes csillaggá olvadt össze a fényük.
A kepleri vonalon ment tovább korunk egy ausztrál asztronómusa, David Reneke is, aki az ókori csillagászok feljegyzéseiből és számítógépes égbolt-szimulációk segítségével kiszámította, hogy az i. e. 2-ik évben, június 17-én a Jupiter és a Szaturnusz a Közel-Keletről nézve valóban olyan közel mentek el egymáshoz, hogy egy fényes csillaggá olvadhatott össze a fényük. Az ausztrál csillagász tehát erre a nyári napra teszi Krisztus születésének napját, ráadásul a ma elfogadott dátumnál két évvel korábbra.
Elméletének helyességét akár még az is alátámaszthatja, hogy az együttállás az oroszlán csillagképben történt, amely a királyság, az erő és a hatalom jelképe – mindezek pedig az ókorban egy a zsidók által várt Messiáshoz kapcsolt fogalmak voltak.
Csengettyűszó és karácsonyfa
A harang és csengőszó mára teljesen a keresztény ünnepek hagyományába épült be. Bár a harangszó régi keresztény hagyomány, a déli harangozás csak a magyarok törökök felett aratott nándorfehérvári győzelme óta vált kötelezővé. A harangok azonban még az ókorban kerültek a templomok tornyába, a funkciójuk pedig többes volt: egyaránt szolgálták a gyülekezet egybehívását, a veszélyre való figyelmeztetést, a tájékozódást ködben, hóviharban, vagy az idő múlásának jelzését. Ezen felül csengettyűket a katolikus liturgiában a pap misézés közben napjaikban is használ. Több európai nép hagyományában pedig – ez sok magyar családnál is így van – a szülők csengettyűszóval jelzik csemetéiknek, hogy a „Jézuska” vagy „az angyal” meghozta nekik – a szülők által titokban felállított – karácsonyfát.
A feldíszített karácsonyfa állításának hagyománya német fejedelemségekben kezdődött a késő középkorban. Egyes feltételezések szerint egy nagy örökzöld fa kivágása Jézus saját életének feláldozását jelképezte – akárcsak húsvétkor a bárány –, ugyanakkor a téli, halálos fagyban is örökzöld növény a kereszténység által ígért örök életnek is a jelképe volt. A német szokás csak lassan terjedt el: Bécsben a Berlinből betelepült Arnstein bankárcsalád állított először karácsonyfát, és a gesztus olyan szokatlan volt, hogy még a Habsburg titkosszolgálat is jelentést írt róla. Magyarországon a német ajkú lakosság terjesztette el a hagyományt, az első magyar karácsonyfa leírása 1842-ből, egy jómódú pesti család tagjának, Szekrényessy Józsefnének a naplójából származik, aki két gyermekének külön fenyőfákat állított, amelyeket aranyozott dióval, bonbonokkal, narancsokkal és gyertyákkal díszített fel.