Római denariusok Jézus korában
Húsvét közeledtével, az érmegyűjtők számára talán mi sem időszerűbb, mint Jézus és a pénz viszonyáról írni. Cikkünkben megemlékezünk Krisztus sokat idézett intelméről, amelyet az őt tőrbe csalni készülő farizeusokhoz intézett, s néhány szót ejtünk arról is, vajon milyen pénz lehetett az, amelyet a kezében tartott a Megváltó.
Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré
Jézus korában a farizeusok a zsidók egy olyan csoportja volt, akik életüket szigorúan a Tóra (Ószövetség) parancsai szerint igyekeztek élni. Ez azonban igen nehéz volt, így életük bővelkedett a „kiskapuk keresésében”. Krisztus ezért sokat bírálta őket – tehát nem a vallásuk és a törekvéseik, hanem a képmutatásuk, álszent életmódjuk miatt. Így a keresztény kultúrában nevük eggyé vált e pejoratív fogalmakkal.
A farizeusok persze veszélyesnek látták Jézus személyét. Ők tartották magukat a zsidó hagyomány igazi őrzőinek, akik tekintélyben valóban nem szenvedtek hiányt koruk zsidó közösségében. Így a farizeusok még a szadduceus főpapi rétegnél („az írástudók”-nál) is veszélyesebbnek érezték Jézus kritikus szavait. Ezért többször is megpróbálták tőrbe csalni és elveszejteni Krisztust – mint tudjuk, végül sikerült is nekik. Egyik ilyen esetről szól a Biblia következő rövid részlete is (Máté Evangéliuma, 22. rész, 15–22. vers), amely Károlyi Gáspár fordításában így hangzik:
„És elküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, akik ezt mondják vala: Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődöl senkivel, mert embereknek személyére nem nézel. Mondd meg azért nékünk, mint gondolsz: szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: mit kísértgettek engem, képmutatók? Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig odavivének neki egy dénárt. És monda nénik: kié a kép, és a felírás? Mondának néki: a császáré. Akkor monda nékik: adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek. És ezt hallván, elcsodákozának; és otthagyván őt, elmenének.”
Pénz, melyet kezében tartott a Megváltó
A farizeusok tehát megpróbálták kimondatni Jézussal, hogy nem kell adót fizetniük a császárnak – ha a császárnak amúgy sincs valódi hatalma az emberek felett, csak Istennek, ahogyan azt Krisztus mindig is hangoztatta. Csakhogy az adócsalás – hisz még ma is törvénysértés – akkoriban főbenjár
ó bűnnek számított, amiért egy uralkodó el is veszejthette az alattvalóját. Jézus azonban jól megfelelt: rámutatott, hogy a kezébe adott, „dénáron” a császár arcképe van, a köriratban is az ő neve szerepel, így a pénz az ő tulajdona, és vissza kell adni neki. Ez a pénz, az elnevezése és a történet ideje alapján, ami i. sz. 30, Krisztus halálának éve körül lehetett, valószínűleg Tiberius császár (Kr. u. 14–37) mindegyik római provincián, tehát Júdeában is használt ezüstpénze volt. Így Krisztus egyébként szó szerint azt felelte, amelyet bármelyik hűséges alattvalónak felelnie kellett – ezúttal tehát nem tudták Pilátus római helytartónál bevádolni –, ám ne feledjük, hogy hozzátette: „adjátok meg […] ami az Istené, az Istennek.” Szavainak, mint mindig, most is mélyebb értelme volt: akik elfogadják a római császár pénzét, használják és gyűjtögetik azt, azok nemcsak a császár, hanem a pénz hatalmát is elfogadják. Akik viszont nem kívánják és nem birtokolják a pénzt, azok a pénz kibocsátójának nem, csak Istennek tartoznak engedelmességgel. Krisztus tanítása szerint a „pénztelenség” hosszabb távon „kifizetődőbb”: a császár jutalma a pénz, Isten viszont a „mennyek országával” kecsegtet.
