A háborús pusztítás és a béke öröme

„Nem ígérek mást, csak vért és könnyeket.” – hangzott el 1940 májusában a frissen megválasztott brit miniszterelnök, Winston Churchill szájából a híressé vált mondat. S valóban, soha még ilyen szorongatott helyzetben nem voltak Európa demokratikus országai: Németország a Benelux államokat lerohanva a francia főváros felé nyomult. Egyértelmű volt, hogy a franciák leigázása után Anglia kerül terítékre, és a német hadigépezet erejét látva a britek többsége a vereségtől rettegett. Chamberlain miniszterelnök, elkerülendő a vérontást, már az Egyesült Királyság kapitulációját fontolgatta, amikor Churchill rábeszélésére – aki inkább az utolsó csepp véréig harcolt volna, semmint hogy a britek megadják magukat – lemondott a kormányfői posztról, és VI. György királynál Churchillt ajánlotta miniszterelnöknek.

Amikor a kinevezését megkapta, Churchill magához ragadta a hadügyminiszteri tárcát is és bizalmas barátját, Lord Beaverbrookot tette meg a repülőgépgyártás fejévé. Mindenben igaza lett! Az első miniszterelnöki beszédében beígért szenvedés bekövetkezett, azonban a távoli jövőbe vetített elsöprő győzelem is. Németország légierejének nagy részével támadást indított Nagy-Britannia ellen, amelyet azonban – köszönhetően az oroszlánként küzdő Churchillnek – az felkészülten várt, és sikeresen vissza is vert. Öt év vérzivatara és számos elhullatott könny után megtörtént a csoda: Churchill a mutató és a középső ujját magasra emelve, V-t formázva jelezte népének: „victory”, azaz győzelem!

A szovjet zászló kitűzése a Reichtagra

A világ egyik leghíresebb háborús fényképe, talán az, amelyen 1945. május 2-án egy orosz katona kitűzi a szovjet zászlót a berlini Reichtag épületére. A II. világháború befejezésének jelképes pillanata ez, amelyhez sok legenda kapcsolódik. A fényképet egy később híressé vált, Sztálint, Hruscsovot is fényképező haditudósító, Jevgenyij Haldej készítette Abdelhakim Iszmajlov dagesztáni származású felderítőről. Valójában azonban egy egész fotósorozatról van szó, amelynek némelyikén világosan látszik, hogy a katona lábát tartó, őt a lezuhanástól védő tisztnek mindkét csuklóján van – karóra… A szovjet hatóságok persze hosszú évtizedekre eltüntették ezeket a változatokat, sőt, a származása miatt háttérbe szorították Iszmajlovot is, és inkább egy „színorosz” katona, bizonyos Jegorov tizedes köré kezdték építeni a mítoszt, miszerint ő látható a képen…

Akárhogyan is volt, történelmi tény, hogy Berlint nem az egymással is versengő angolok vagy amerikaiak, hanem az oroszok szabadították fel. A német fővárost először a Zsukov marsall vezette I. Ukrán front érte el. Sok nyugati hadvezér körme alatt ez örök tüske maradt, és az is tény, hogy egyes nyugati államférfiak és katonai vezetők szerint – közéjük tartozott Churchill, vagy a vérmes amerikai Patton tábornok is – a szövetségeseknek nem kellett volna megállnia Berlinnél, hanem tovább kellett volna harcolniuk, méghozzá a Szovjetunió ellen, s meg sem állni Moszkváig. Ők ugyanis világosan látták, hogy bár a tartós európai békéért a nyugati országok hatalmas áldozatot hoztak, a kelet-európai országok lakóinak szenvedései beláthatatlan időre meghosszabbodnak, ha a szovjet elnyomó rendszer befolyási övezetébe kerülnek. A nyugat azonban már nem volt hajlandó több vér elhullatására, míg az oroszok az emberéletet semmibe vevő Sztálin vezérletével igen. Így a nyugat vélhetően csak újabb hatalmas véráldozat árán győzhette volna le a Szovjetuniót…

Letagadhatatlan tény azonban, hogy a szovjetek hozták a II. világháború legnagyobb véráldozatát. A háború 75 millió halottjából 28 millió szovjet volt: 19 millió civil áldozatot szedett a véres német megszállás és a nép évekig tartó éhezése, míg a szovjet ellencsapás 9 millió katonai áldozatot követelt.

A győzelem napja Európában

„VE DAY” – a „Victory in Europe-day”, avagy az „európai győzelem napja” szavak rövidítése ez, amely rövidítés hosszú történelmi múltra tekint vissza Angliában, azonban legtöbben még napjainkban is ismerik a jelentését, akárcsak a D-napét, amely a normandiai partraszállásra utal. A VE Day-t a Brit Nemzetközösség országaiban állami ünnepnek kiáltották ki, hogy megemlékezzenek a náci Németország felett aratott győzelemről. Hitler ugyan még április 30-án öngyilkos lett főhadiszállásán, a berlini „Führer-bunkerben. Jodl tábornok, a német véderő vezérkari főnöke május 7-én a franciaországi Rheimsbe utazott, ahol Eisenhowernek, a szövetségesek európai parancsnokának főhadiszállásán aláírta a feltétel nélküli megadást. Sztálin azonban nem ismerte el ezt az aktust, így a szovjet „generalisszimusz” követelésére a fegyverletételt meg kellett ismételni, így másnap, 1945. május 8-án Berlinben a halott Hitler közvetlen munkatársa, Keitel tábornok Zsukov marsall főhadiszállásán újra aláírta Németország feltétel nélküli megadását. Ez utóbbi nap lett a VE-day, a háború hivatalos vége Európában.

A hír hallatán Anglia-szerte egymillió ember tódult az utcákra ünnepelni. Londonban a tömeg a Buckingham palota elé vonult, ahol VI. György király Churchill társaságában megjelent az erkélyen és üdvözölte a lelkesen ünneplő tömeget. A különleges alkalomra való tekintettel az egyébként „burokban nevelt” trónörökösnek, az akkor 19 éves Erzsébet hercegnőnek (II. Erzsébet királynőnek) és a húgának, a 15 éves Margit hercegnőnek megengedték, hogy inkognitóban elvegyüljenek a tömegben és az alattvalókkal együtt ünnepeljék a győzelmet.

Az Egyesült Államokban a győzelem napja Truman elnök 61. születésnapjára esett, aki kijelentette, hogy ez élete legboldogabb születésnapja. A csillagos-sávos lobogók azonban országszerte félárbocra eresztve maradtak, mert egy hónappal korábban halt meg a köztiszteletben álló Roosevelt elnök, és emiatt egész Amerika gyászolt. Truman elnök úgy nyilatkozott, hogy az volt a leghőbb vágya, hogy Roosevelt elnök megérhesse a győzelem napját, és amiért ez nem történt meg, a zászlókat a hatalmas ünnepség ellenére is, rá emlékezve félárbocon hagyják.

Béke! De milyen áron?

A II. világháború lezárultával ugyan a nyugati nagyhatalmak is megszállták Nyugat-Európát, azonban újjáépítettek minden lerombolt országot – Franciaországot, a Benelux államokat –, közöttük az egykori ellenségekét is: Olaszországot, Nyugat-Németországot és Ausztriát, sőt demokratizálták is ez utóbbiakat. Ezzel szemben a szovjet megszállás ugyan békét hozott Kelet-Európára, de hadikárpótlás címén elképesztő méretű gazdasági kizsákmányolást, embermilliók elhurcolását és diktatúrát is a rákövetkező 45 évre.

A közép- és kelet-európai népek nagyon súlyos árat fizettek a békéért. A világháború végére a Szovjetunió bekebelezte Karéliát, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Fehéroroszországot, Ukrajnát és Moldáviát, valamint megszállta Kelet-Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát, továbbá a szövetségesi rendszerébe kényszerítette Jugoszláviát és Albániát. Magyarország 1956-ban, Csehszlovákia 1968-ban, Lengyelország pedig 1981-ben próbált meg kiszállni a szovjet „béketáborból” – 1990-ig azonban mindhiába.