Keresztes háborúk, két évszázadnyi küzdelem
A 11–13. század között zajlott keresztes háborúk ideológiai hátterét a Mohamed próféta örökösei, az arab kalifák által elfoglalt Szentföld, vagyis Jézus születése, élete és halála helyszínének visszaszerzése adta. A valóságban azonban az egyes hadjáratok vezetőit a területszerzés lehetősége, másokat a trónharcok, a kalandvágy vagy a vagyonszerző fosztogatás, de legritkább esetben a tényleges vallási áhítat motiválta.
A Szentföld az arab kalifák kezén
I. Omár kalifa, Mohamed egyik apósa és utódja 638-ban vette be Jeruzsálemet, az őt követő kalifák pedig a dzsihád, a szent háború parancsa szerint az iszlámot terjesztendő tovább hódítottak Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában majd Európában is. Jeruzsálem muszlim urai az első évszázadokban – némi adó megfizetése árán – szabad vallásgyakorlást biztosítottak a keresztényeknek és a zsidóknak, továbbá engedélyezték a már ekkoriban is létező, Jeruzsálembe irányuló keresztény zarándoklatot. Úgy tartották, hozzájuk hasonlóan a keresztények és a zsidók is felsőbbrendű népek, hiszen egyistenhívők, kinyilatkoztatott vallásuk van, prófétákkal és szent könyvvel.
A 11. században azonban egy
másik közel-keleti nép, a szintén iszlám vallású szeldzsuk törökök erősödtek meg annyira, hogy háttérbe szorítván a mórokat, hódító hadjáratokba kezdtek. 1078-ban elfoglalták Jeruzsálemet, s a Szentföld új urai már nem ismerték a vallási türelmet: a keresztények és a zsidók üldözésébe kezdtek. Mi több, észak felé terjeszkedve a keresztény Bizáncot is megtámadták, egyre nagyobb részeket hasítva ki annak Boszporuszon túli, ázsiai szegletéből . A bizánci császárok közül I. Alexiosz volt az első, aki nyugati segítséget kért a pápáktól, felajánlva cserébe az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás megszüntetését és a keleti kereszténység visszatérését a római anyaszentegyházhoz.
Krisztus nevében háborúzni
Az I. keresztes hadjáratot az ékesszólásáról híres II. Orbán pápa hirdette meg 1095-ben a clermont-i zsinaton. A külföldi küldöttségek mind a nagy terv mellé álltak, így már az első hadjárat nemzetközi vállalkozásként indult, amelynek vezetőjévé egy flamand lovagot, Bouillon Gottfried őrgrófot nevezték ki. A Szentföldre történő eljutás, majd a csatározások évekig elhúzódtak, de 1099-ben végül bevették Jeruzsálemet. A II. keresztes hadjáratot ötven évvel később VII. Lajos francia király vezette az iszlám támadásoktól meggyengült keresztes államok megsegítésére, vállalkozása azonban kudarcba fulladt, így az uralkodó visszatért Franciaországba. Ezen felbuzdulva a muszlimok hadjáratot indítottak és bevették Jeruzsálemet – ami persze nem maradt válasz nélkül: Oroszlánszívű Richárd, az angol király állt a III. hadjárat élére, ám Jeruzsálemig nem jutott el, mivel a tőle északra fekvő Akkó bevétele szétszórta a seregét. A IV. hadjáratban a kereszteseket a velencei dózse hajóhada szállította a Szentföld felé, azonban a háború a keleti keresztény Konstantinápoly ellen indult meg, amelyet fél évszázadra ismét a nyugati egyházhoz sikerült csatolni.
Történelmünk egy kalandos mellékszálát képezi II. Endre magyar király, aki I. János jeruzsálemi király és I. Hugó ciprusi király mellett, részt vett az V. keresztes hadjáratban. II. Endre, alig fél évet tartózkodott, s ez idő alatt néhány kisebb csatát és 300 magyar lovagot elveszített a félelmetes muszlim harcosok, az asszaszinok elleni ütközetben. Jeruzsálem megpillantása nélkül, kölcsönpézből kétes értékű ereklyéket vásárolva, sok viszontagság és két év távollét után szárazföldi úton tért vissza seregeinek maradékával a belviszályok dúlta Magyarországra.
Két évszázadnyi küzdelem, vérengzés és borzalom
Jeruzsálem csak a VI. hadjáratnak köszönhetően került ismét keresztény kézre, mivel a II. Frigyes német-római császár vezette sereggel a várost birtokló Al-Kámil egyiptomi szultán nem akart megütközni, így békés úton átadta azt. A császár azonban visszatért Európába, így Jeruzsálem csakhamar ismét a muszlimok kezére került. Néhány évvel később ugyan IX. Lajos francia király elindult, hogy a VII. hadjárattal visszaszerezze a szent várost, ám megtámadván a Szentföldet birtokló egyiptomi szultán kikötővárosát, Damiettát, a vérhastól és skorbuttól elgyengült seregeit még az egyiptomi partoknál szétverték. A francia király azonban nem törődött bele a kudarcba: két évtized múltán csatlakozott öccséhez, Anjou Károly szicíliai királyhoz, aki elindította az utolsó, VIII. keresztes hadjáratot. Először bevették Tuniszt, mivel a keresztes államokkal összefogva, két oldalról megtámadva Egyiptomot, az akkori legnagyobb muszlim erősséget akarták összeroppantani. A tuniszi táborban azonban vérhas járvány ütött ki, amelyben IX. Lajos is meghalt, így a trónörökös Fülöp kénytelen volt visszatérni Franciaországba, Anjou Károly pedig Szicíliába.